×

Χρησιμοποιούμε cookies για να βελτιώσουμε τη λειτουργία του LingQ. Επισκέπτοντας τον ιστότοπο, συμφωνείς στην πολιτική για τα cookies.


image

Krúdy Gyula, Két bajtárs

Két bajtárs

Reggel van a honvédmenedékházban. Az öreg honvédek már felébredtek és reggeli sétájukat végzik a kertben. Csöndesen lépegetnek egymás mellett és többnyire nagyokat hallgatnak.

A parancsnok szobájában a hófehér hajú segédtiszt hivatalosan jelenti az öreg parancsnoknak:

- Jelentem alássan, nyolcvannégy ember!

Nyolcvannégy emberből áll a menedékház létszáma. Nyolcvannégy öreg hősből, akikből maholnap már egy se lesz. Ma még itt vannak közöttünk, élő tanúi annak a dicső korszaknak, amelynek magyar szabadságharc a neve. Ők látták a nemzetet fölébredni, ők érezték megrendülni a földet a Kárpátoktól az Adriáig, ők részesei voltak azoknak a diadalmas csatáknak, eget-földet rázó ütközeteknek, amelyek a hősök hősévé avatták a magyar nemzetet.

Ma botocskájukra támaszkodnak és a tavaszi napfényben sütkéreznek. Szakálluk, hajuk csupa merő ezüst. De a szemükben tűz villan föl, mint hamu alatt a parázs, amikor régi dicsőségükről beszélgetnek.

Pipára gyújtanak, ez már az egyetlen mulatságuk. Nézelődve tekintenek ki a kert vasrácsos kapuján.

Egyszer aztán olyasmit látnak, ami fölébreszti figyelmüket.

Az úton targoncát tol egy fiatal gyerek és a targoncában egy magával tehetetlen öreg ember fekszik.

Messzi útról jöhetnek, mert a gyerek ugyancsak liheg, amikor a targoncát tolja az öreggel. A menedékház előtt megáll és kíváncsian bámul be a kapun.

- Bácsi, - szólal meg félénken, - itt laknak az öreg honvédek?

- Itt bizony, - felel rá Havadi káplár, aki legközelebb áll a kapuhoz.

- No, akkor jó helyen járok, - örvendez a gyerek, - mert éppen öreg honvédet hoztam. Öreg apót hoztam el, mert ide kívánkozott.

A kaput kinyitják, a gyerek betolja a targoncát a kertbe. A fekvő öreg ember föleszmél és csodálkozva nézelődik.

- Nini, mennyi vén ember egy rakáson! - dörmögi, pedig talán valamennyinél öregebb őkelme. - Talán rossz helyre is hoztál, te gyerek? Az én időmben csupa fiatal ember volt a honvéd.

Előkerül az öreg parancsnok. Egy fejjel magasodik ki a többi közül és aranyzsinór van a sapkáján. Harcias, kemény férfiú még aggságában is, csak a lábában ne volna az a golyó, amit a komáromi sáncokon szerzett. Attól biceg.

- No, öreg, - kezdi, - hát honvéd volt kelmed? Mert itt csak honvédeknek van helyük.

- Az voltam, uram, - felel az öreg ember, föltámaszkodva a targoncában. - Szolgáltam Damjanichnál, Bemnél. Zászlótartó voltam a vörös sapkásoknál.

- Helyes, bajtárs. Most már csak az a kérdés, hogy van-e erről valami írása, bizonyítványa? Mert az a törvény, hogy anélkül nem lehet fölvenni senkit a menedékházba.

- Írásom van-e? - révedez az öreg. - Nem kértem én arról írást, hogy hazámat szolgáltam.

- Az pedig nagy baj.

- De, ha valami bizonyítvány kell, hát ott van a bal lábam. Azt kartács lőtte széjjel Segesvárnál. Elég-e?

Az öreg parancsnok szomorúan csóválta a fejét. Látszott rajta, hogy szeretné fölvenni az öreg hőst a menedékházba, de a törvénynek eleget kell tenni.

- Sajnállak, bajtárs. Írást hozz arról, hogy honvéd voltál... Vagy pedig talán valami régi bajtársad emlékezik rád?

Az öreg ember elgondolkozott. Megsimogatta a homlokát és fölsóhajtott.

- Bajtársam volt nekem elegendő. De hol vannak már azok! Régen elmentek a másvilágra, csak engem hagytak itt egyedül... a legjobb barátom, kenyeres pajtásom úgy eltűnt mellőlem a segesvári ütközetben, hogy hírét se hallottam többé. Ez volt az utolsó csata. Ott esett el seregünk dísze, virága, Petőfi Sándor is, meg még nagyon sokan vele együtt a névtelenek közül.

A névtelenek között lehetett az én legkedvesebb bajtársam is. Húsz csatában nem hagytuk el egymást, húsz véres ütközetben harcoltunk egymás mellett, egy tapodtat sem mozdulva egymás mellől. Édes testvérek nem szerethették egymást jobban. Azután mégis elváltunk egymástól. Segesvár után elbujdostam sebesült lábammal. Mire meggyógyultam, már vége is volt a harcoknak. Kerestem a bajtársamat mindenfelé, de soha többé meg nem láthattam. Hej, pedig egyedül csak ő tudná elmondani, hogy hol is jártam én mindenfelé. Szenttamási sáncok, isaszegi erdők, branyiszkói sziklák: mind láttak engem. Budavár, Komárom: jártam bennük.

Közlegény maradtam, mert sohase dicsekedtem el a tetteimmel. De zászlótartó voltam a vörös sapkásoknál és erre büszke vagyok. Nagyobb sor az, mint tán a kapitányság. De most már nagyon elöregedtem, elgyengült a sebesült lábam. Nem bírom az utcákat járni, újságot árulva. Hát azért kérném a parancsnok urat, vegyen föl ide az öreg honvédek kaszárnyájába.

Az öreg parancsnok csak a fejét csóválta.

- Hogy hívták azt a bajtársadat, öreg? - kérdezte.

- Gyurkának hívták. A másik nevét már elfelejtettem.

- Nem Havadi Gyurkának hívták? - kérdezte most fojtott hangon az öreg Havadi káplár.

- De bizony Havadinak hívták! - kiáltott föl az öreg ember a targoncában és szinte fölemelkedett fektéből.

- No hát az a Havadi én vagyok, - szólott meghatott csöndes hangon a vén káplár. - Gyere a keblemre, öreg bajtársam, öreg Pista bajtársam!

Ott ölelkezett össze a két öreg honvéd a menedékház kertjében hatvan esztendő után. Egy darabig idegenkedve néztek egymásra, de azután megtalálták egymáson a régi arcvonásokat.

És azután nagyon sokáig beszélgettek arról, hogy mi történt hatvan esztendő előtt.

Két bajtárs |Zwei Kameraden Two comrades

Reggel van a honvédmenedékházban. |||im Soldatenheim It's morning at the military hospital. Az öreg honvédek már felébredtek és reggeli sétájukat végzik a kertben. ||die Soldaten||aufgewacht sind|||ihren Morgenspaziergang|ausführen|| Csöndesen lépegetnek egymás mellett és többnyire nagyokat hallgatnak. Leise|schreiten leise voran|||||großes Schweigen|

A parancsnok szobájában a hófehér hajú segédtiszt hivatalosan jelenti az öreg parancsnoknak: |Kommandant||||haarig|Adjutant|||||

- Jelentem alássan, nyolcvannégy ember! ||Vierundachtzig|

Nyolcvannégy emberből áll a menedékház létszáma. Vierundachtzig|aus Menschen|||Obdachlosenheim|Anzahl der Personen Nyolcvannégy öreg hősből, akikből maholnap már egy se lesz. ||aus Helden|von denen|bald||einer||sein wird Ma még itt vannak közöttünk, élő tanúi annak a dicső korszaknak, amelynek magyar szabadságharc a neve. ||||unter uns||Zeugen|jenes|||Epoche|||Unabhängigkeitskrieg|| Ők látták a nemzetet fölébredni, ők érezték megrendülni a földet a Kárpátoktól az Adriáig, ők részesei voltak azoknak a diadalmas csatáknak, eget-földet rázó ütközeteknek, amelyek a hősök hősévé avatták a magyar nemzetet. |sahen|||erwachen|||erschüttern||||den Karpaten||bis zur Adria||Teilnehmer||||triumphalen|Schlachten|Himmel|||Schlachten|||Helden|Helden der Helden|machten zu Helden|||

Ma botocskájukra támaszkodnak és a tavaszi napfényben sütkéreznek. |auf ihre Stöcke|sich stützen auf||||im Frühlingssonnenschein|sich sonnen Szakálluk, hajuk csupa merő ezüst. Ihr Bart|Haar||lauter| De a szemükben tűz villan föl, mint hamu alatt a parázs, amikor régi dicsőségükről beszélgetnek. ||in ihren Augen||aufflackern|||Asche|||glühende Kohle|||ihrer alten Herrlichkeit|

Pipára gyújtanak, ez már az egyetlen mulatságuk. Zur Pfeife|anzünden|||||einziger Spaß Nézelődve tekintenek ki a kert vasrácsos kapuján. herumschauend|blicken hinaus||||gitterbeschlagenen|

Egyszer aztán olyasmit látnak, ami fölébreszti figyelmüket. ||etwas wie das|||weckt auf|

Az úton targoncát tol egy fiatal gyerek és a targoncában egy magával tehetetlen öreg ember fekszik. ||Gabelstapler|||||||in der Schubkarre|||hilflos|||

Messzi útról jöhetnek, mert a gyerek ugyancsak liheg, amikor a targoncát tolja az öreggel. Weit entfernten||können kommen|||||keucht||||schiebt||mit dem Alten A menedékház előtt megáll és kíváncsian bámul be a kapun. ||||||starrt an|||dem Tor

- Bácsi, - szólal meg félénken, - itt laknak az öreg honvédek? |"spricht"|||||||

- Itt bizony, - felel rá Havadi káplár, aki legközelebb áll a kapuhoz. ||||Havadi|Unteroffizier|||||zum Tor

- No, akkor jó helyen járok, - örvendez a gyerek, - mert éppen öreg honvédet hoztam. Öreg apót hoztam el, mert ide kívánkozott. ||Ich brachte||||sich sehnte nach

A kaput kinyitják, a gyerek betolja a targoncát a kertbe. ||öffnen|||schiebt hinein|||| A fekvő öreg ember föleszmél és csodálkozva nézelődik. ||||erwacht|||umschaut sich verwundert

- Nini, mennyi vén ember egy rakáson! Nini -> Sieh mal|||||auf einem Haufen - dörmögi, pedig talán valamennyinél öregebb őkelme. murmelt||||älter|seine Hoheit - Talán rossz helyre is hoztál, te gyerek? ||falschen Ort||hast gebracht|| Az én időmben csupa fiatal ember volt a honvéd. ||In meiner Zeit||||||

Előkerül az öreg parancsnok. Der alte Kommandant taucht auf.||| Egy fejjel magasodik ki a többi közül és aranyzsinór van a sapkáján. ||ragt heraus||||||Goldschnur|||an seiner Mütze Harcias, kemény férfiú még aggságában is, csak a lábában ne volna az a golyó, amit a komáromi sáncokon szerzett. Kämpferisch||Mann||im Alter||||in seinem Bein||||||||Komorner|Schanzwerken| Attól biceg. |Hinkt davon.

- No, öreg, - kezdi, - hát honvéd volt kelmed? ||||||Sie Mert itt csak honvédeknek van helyük. |||Soldaten||

- Az voltam, uram, - felel az öreg ember, föltámaszkodva a targoncában. |||||||sich aufrichtend|| - Szolgáltam Damjanichnál, Bemnél. Ich diente|bei Damjanich|bei Bem Zászlótartó voltam a vörös sapkásoknál. Fahnenträger||||bei den Rotkappen

- Helyes, bajtárs. Most már csak az a kérdés, hogy van-e erről valami írása, bizonyítványa? ||||||||||||Zeugnis Mert az a törvény, hogy anélkül nem lehet fölvenni senkit a menedékházba. ||||||||aufnehmen|||ins Asylheim

- Írásom van-e? Meine Schrift|| - révedez az öreg. träumt der Alte|| - Nem kértem én arról írást, hogy hazámat szolgáltam.

- Az pedig nagy baj.

- De, ha valami bizonyítvány kell, hát ott van a bal lábam. Azt kartács lőtte széjjel Segesvárnál. |Kartätsche|zerschoss||bei Segesvár Elég-e?

Az öreg parancsnok szomorúan csóválta a fejét. Látszott rajta, hogy szeretné fölvenni az öreg hőst a menedékházba, de a törvénynek eleget kell tenni. |||||||alten Helden|||||dem Gesetz|||

- Sajnállak, bajtárs. Ich bedauere dich.| Írást hozz arról, hogy honvéd voltál... Vagy pedig talán valami régi bajtársad emlékezik rád? |bring||||||||||Kamerad|sich erinnert an|

Az öreg ember elgondolkozott. Megsimogatta a homlokát és fölsóhajtott. ||||seufzte auf

- Bajtársam volt nekem elegendő. Mein Kamerad||| De hol vannak már azok! Régen elmentek a másvilágra, csak engem hagytak itt egyedül... a legjobb barátom, kenyeres pajtásom úgy eltűnt mellőlem a segesvári ütközetben, hogy hírét se hallottam többé. |sind gegangen||Jenseits|||ließen||||||Brotkumpan|Kamerad|||von mir weg||Schlacht von Segesvár|Schlacht||Nachricht von ihm||| Ez volt az utolsó csata. Ott esett el seregünk dísze, virága, Petőfi Sándor is, meg még nagyon sokan vele együtt a névtelenek közül. |||unser Heer|Zierde|||||||||||||

A névtelenek között lehetett az én legkedvesebb bajtársam is. |die Namenlosen|||||liebster|| Húsz csatában nem hagytuk el egymást, húsz véres ütközetben harcoltunk egymás mellett, egy tapodtat sem mozdulva egymás mellől. |Schlachten||verließen||||blutige||kämpften wir||||keinen Schritt||bewegend|| Édes testvérek nem szerethették egymást jobban. Azután mégis elváltunk egymástól. Segesvár után elbujdostam sebesült lábammal. ||ich versteckte mich||meinem verletzten Bein Mire meggyógyultam, már vége is volt a harcoknak. |Als ich genesen war|||||| Kerestem a bajtársamat mindenfelé, de soha többé meg nem láthattam. ||meinen Kameraden|überall|||||| Hej, pedig egyedül csak ő tudná elmondani, hogy hol is jártam én mindenfelé. Szenttamási sáncok, isaszegi erdők, branyiszkói sziklák: mind láttak engem. Sankt Thomas|Schanzwerke|Isaszegrer||Branyiszkóer|||sahen mich| Budavár, Komárom: jártam bennük. Burgberg|||

Közlegény maradtam, mert sohase dicsekedtem el a tetteimmel. Gefreiter||||geprahlt mit|||meinen Taten De zászlótartó voltam a vörös sapkásoknál és erre büszke vagyok. Nagyobb sor az, mint tán a kapitányság. |Reihe|||||Kommandantur De most már nagyon elöregedtem, elgyengült a sebesült lábam. ||||Ich bin gealtert|schwach geworden||| Nem bírom az utcákat járni, újságot árulva. ||||||Zeitungen verkaufend Hát azért kérném a parancsnok urat, vegyen föl ide az öreg honvédek kaszárnyájába. ||||||||||||in die Kaserne

Az öreg parancsnok csak a fejét csóválta.

- Hogy hívták azt a bajtársadat, öreg? ||||Kameraden von dir| - kérdezte.

- Gyurkának hívták. A másik nevét már elfelejtettem.

- Nem Havadi Gyurkának hívták? ||Gyurka| - kérdezte most fojtott hangon az öreg Havadi káplár. ||gedämpfter|||||

- De bizony Havadinak hívták! ||Havadinak| - kiáltott föl az öreg ember a targoncában és szinte fölemelkedett fektéből. ||||Mann|||||aufgerichtet|aus seiner Liege

- No hát az a Havadi én vagyok, - szólott meghatott csöndes hangon a vén káplár. |||||||sprach|gerührt|leise|||| - Gyere a keblemre, öreg bajtársam, öreg Pista bajtársam! ||Komm in meine Arme|||||

Ott ölelkezett össze a két öreg honvéd a menedékház kertjében hatvan esztendő után. |umarmten sich||||||||||| Egy darabig idegenkedve néztek egymásra, de azután megtalálták egymáson a régi arcvonásokat. ||fremd fühlend||||||aufeinander|||Gesichtszüge

És azután nagyon sokáig beszélgettek arról, hogy mi történt hatvan esztendő előtt.