Kaland a konyhában, mely utazással végződik
Mirr-Murr, a kandúr sompolygott be a szobába, felébresztette a kiscsacsit a virágtartón, és jó reggelt köszönt neki.
– Gyere gyorsan, most nincs itthon senki! Mutatok valamit – sürgette.
– Hová? – kérdezte a kiscsacsi.
– A konyhába – válaszolta Mirr-Murr.
Útnak indultak, a kiscsacsi észrevette, hogy a légy is kidugta a fejét a szekrény tetején, és utánuk jött.
Ment, ment a kis csapat. Elöl Mirr-Murr, a kandúr, utána a kiscsacsi, s felettük repült a légy.
– A legyet nem hívtam! – morgott Mirr-Murr.
– Hadd jöjjön ő is – szólt a kiscsacsi.
A konyha csodálatos volt! Rézedények villogtak, üvegtálak csillogtak. A kiscsacsi ámult-bámult.
Mirr-Murr azonban továbbhúzta, s a kályha mögül előkotort egy szép piros bársonytakarót. A kiscsacsi dicsérte is, tetszett neki a bársonytakaró.
– Névnapomra kaptam – mondta Mirr-Murr. – A tisztelőimtől!
A légy rászállt a kályhára, és megnézte a bársonytakarót. A kiscsacsi várta, hogy majd megdicséri, mert hiszen valóban nagyon szép volt a piros bársonytakaró. Ám a légy egy szót sem szólt. Sőt úgy tűnt, mintha gúnyosan nevetett volna, és elrepült.
Mirr-Murrnak láthatóan nem esett jól a légy viselkedése.
– Nagyon szép takaró – dicsérte tovább a kiscsacsi –, és jó puha.
Ám a kandúr a legyet figyelte. A légy fölrepült az asztalra, ahol egy tányéron tejszínhab állt, és elkezdett torkoskodni.
– Azonnal hagyd abba! – kiáltott rá Mirr-Murr.
A kiscsacsi is mérgesen csóválta a fejét. „Mégsem illő – gondolta –, hogy meghívják valahová, és azonnal torkoskodni kezd!”
A légy azonban oda se figyelt rájuk, folytatta a lakmározást.
Mirr-Murr fenyegetően meresztette a bajszát, és a légy felé csapott. A légy zümmögve felrepült, de a tányér a kandúr fejére esett. Csupa tejszínhab lett Mirr-Murr.
Prüszkölve, krákogva mosta magáról a habot, a kiscsacsi segített neki.
– Nahát, ez a légy! – mondta.
Mirr-Murr nagy nehezen letörölte fejéről a tejszínhabot, és felmérte a pusztulást. Hát bizony, a tejszínhab kiömlött, a tányér összetört.
Szemével a legyet kereste. A légy eltűnt.
Ám ekkor hangok hallatszottak az ajtó felől.
– Gyere gyorsan! – súgta a kandúr, kézen fogta a kiscsacsit, és egy ládához húzta. Fölnyitotta a láda tetejét, és belemásztak. Elöl Mirr-Murr, utána a kiscsacsi.
A ládában nagyon sötét volt. Kucorogtak egy jó darabig, szólni se mertek.
A konyhában nagy ribillió volt a kiömlött tejszínhab miatt.
A kiscsacsi hallotta a sötétben, hogy Mirr-Murr dühöng a légyre.
Egyszer csak érezték, hogy valaki fölemeli a ládát, és elindul velük.
– Hát ez mi? – kérdezte ijedten a kiscsacsi.
– Utazunk – felelte Mirr-Murr. De a hangja nem hallatszott ijedtnek. Sőt egyre vidámabb lett. – Semmit se félj – mondta –, míg engem látsz! Én már utaztam. Nagyon érdekes dolog!
A kiscsacsi nem szólt semmit, csak magában gondolta, hogy nem látja ugyan Mirr-Murrt, de már nem fél. És az utazás valóban jó dolog lehet. És mindenesetre itt van Mirr-Murr, aki tapasztalt macskának látszik, és akiben megbízhat.
És mert sötét volt, s a láda kellemesen ringatózott, hát mi tagadás, szépen elaludt.