Pom Pom meséi - Szegény Gombóc Artúr
Pom Pom ült egy ágon. Hogy ki is Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül az ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat.
Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is. Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is. – Most olyan nehéz vagyok, mint… mint szegény Gombóc Artúr! – mondta Pom Pom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. – Elmeséljem? – Igen – mondta Picur. – Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár. Pom Pom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy Pom Pom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába. – Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról? Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak! De ez se igazán jó kezdet, mert ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom még ráér! Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr? A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé! Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét. Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét. A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak? Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik! Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol. Hogy mi mindenről mondott már le! Lemondott a vízről, a tejről, a teáról, a főzelékről, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét. Egy reggel látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! – elrepülnek Afrikába. Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak: – Te nem jössz? Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. „Hát persze! Ősz van! Teljesen kiment a fejemből a nagy fogyókúra miatt!” Felnézett a fákra: a levelek is lehulltak. Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába! Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menni Afrikába. De előbb még becsomagolt. Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törölközőt, zsebkendőt. Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell. S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem, fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába. Alig ment pár lépést, megállt, letette a két bőröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: „Haj! Haj! De messze van Afrika! Sose érek oda gyalog!” Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: „De miért menjek gyalog? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek!” Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak. Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofőr vidáman fütyörészett. – Ugorj fel hátra! – mondta a sofőr fütyörészve. Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két bőröndöt, mivel máshol nem fértek el. A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofőr abbahagyta a fütyörészést, és roppantul elcsodálkozott. – Hogy kerültem én az égbe?! Nem vagyok én repülőgép! Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek. Rákiáltott mérgesen: – Azonnal szállj le, te dagadt! Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofőr gyorsan gázt adott és elrobogott. „Haj! Haj!” – sóhajtott Gombóc Artúr. – „Hogy jutok én Afrikába?” Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: „Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton!” Fogta a két bőröndöt, s leballagott az állomásra. Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott: – Beszállás! Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközőre, a másikra meg a bőröndöket rakta. – Mehetünk! – kiáltott előre, s a vonat elindult. „Végre utazom!” – gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket s egy bámészkodó kutyát. Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig meg se kottyant a mozdonynak, eddig még mindig egyből átment rajta. Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezető, mikor a dombtetőhöz közeledve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott. – Mi ez?! Mi ez?! – kiabált a mozdonyvezető, és kibámult az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat. „Ezeket már láttam!” – dünnyögte. – „Az előbb hagytuk el őket.” A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább. A mozdonyvezető végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközőn gubbasztó Gombóc Artúrt. – Aha! – mondta. – Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt! Gombóc Artúr leszállt, fogta a bőröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. „Haj! Haj!” – sóhajtozott. – „Hogy jutok én Afrikába?” Aztán eszébe jutott valami. És rögtön vidámabb lett: „Hogy jutok? Hát repülőgépen!” Fogta a két bőröndöt, s elballagott a repülőtérre. Felmászott egy hatalmas repülőgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét! Egyszer csak megrázkódott a repülőgép, s elindult körbe-körbe a repülőtéren. „Repülünk!” – ujjongott Gombóc Artúr. – „Mégiscsak repülünk Afrikába!” Aztán a gép csak körözött, körözött a repülőtéren, nem bírt felszállni. A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkéből, s körbejárta a gépet. – Aha! – mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülőgép farkán. – Ettől a dagadttól nem tudunk repülni! Azonnal gyere le onnan! Gombóc Artúr lemászott, a repülő zümmögve eltűnt a levegőben. „Haj! Haj!” – sóhajtozott Gombóc Artúr. – „Hogy jutok én Afrikába?” Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: „Hogyan? Hát hajón!” Fogta a két bőröndöt, és elballagott a kikötőbe. „Ez jó lesz!” – mutatott egy kis tehergőzösre. – „De hogyan jutok fel?” – Meglátta a teherdarut. – „Hogyan? Hát teherdaruval!” – Beült szépen a hatalmas kampóba, két bőröndjét az ölébe fogta, s felkiáltott: – Mehetünk! Csikorgott a csiga, feszült a drótkötél, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak, hogy jöjjön már segíteni. Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergőzös rakodóterébe. A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe. A kapitány azonnal kiadta a parancsot: – Mehetünk! Nem bír el többet a hajó! A tehergőzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé. De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott: – Ezer árboc és vitorla! Úgy mászunk, mint egy csiga! Kinő a szakállam, mire Afrikába érünk! Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe! Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak visszafelé repülnek. – Hát ti hová mentek? – kiáltott fel nekik. – Megyünk haza! Vége van a télnek! – mondták a madarak, s huss, eltűntek a levegőben. – Jaj! – mondta Picur. – Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messzi Afrikában? – Találkozott Radírpókkal… De erről majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! – mondta Pom Pom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.
