A Krimóczy-huszárok
A két Krimóczy Árva vármegyében lakott egy nagyon régi kastélyban. Olyan régi volt a kastély, hogy gerendái, falai ropogtak, recsegtek, ha szél fújt. Az pedig egész csoda volt, hogy a kastély fedele még le nem zuhant. Ott lakott a két Krimóczy. Szálas, megtermett, szürke szakállú emberek. S olyan erősek voltak, hogy puszta kézzel sem ijedtek meg a farkastól, medvétől. Krimóczy Gáspár, az idősebbik, jó kedvében kardot szokott eltörni - Illés, az öccse, fél kézzel fölemelte a terhes szekeret.
Egyszer híre futamodott, hogy a haza hívja a fiait. Kiütött a szabadság és a falvakban verbunkos huszárok jártak, táncolva, dalolva biztatták a legényeket:
- Csapj föl, öcsém, katonának!
Krimóczy Illés így szólt Gáspárhoz: - Bátyó, én elmegyek honvédnek!
Gáspár vállat vont. Dörmögött valamit szürke szakállába:
- Menj, ha kedved van. Én bizony itthon maradok.
Illés nem sokáig gondolkozott. Kiválasztott az istállóból egy szürke lovat, aztán derekára kötötte kardját és elbúcsúzott a bátyjától. Gáspár, ekkor így szólt hozzá:
- Ha valami baj érne, ott leszek melletted.
Elment Illés és sokáig nem érkezett semmiféle hír felőle. Krimóczy Gáspár, vadászott tovább medvére, farkasra és ha a távoli hegyek körül néha, ágyúdörgés hallatszott, Gáspár megsimogatta szürke szakállát:
- Vajjon ott van-e Illés is? - gondolta magában.
Illés bizony ott volt, ahol az ágyú dörgött. Vitézségével, bátorságával csakhamar kitűnt bajtársai közül és hamarosan kapitánya lett egy huszárcsapatnak.
A Krimóczy huszárjainak nagy híre támadt. Elszánt, vakmerő legények voltak valamennyien. Nem volt olyan ellenség, amely a huszárok rohamának ellent tudott volna állni. Mint a sistergős mennykő, csapott le a huszárcsapat az ellenségre.
- Kard ki kard! - hangzott a Krimóczy kapitány hangja s az ellenség már akkorára csak a hátát mutatta a robogva közeledő huszároknak.
Nőtt, nőtt a híre a Krimóczy huszároknak. Még Gáspárhoz is eljutott a huszárok híre. Átutazó vándorok, portyázó honvédek mesélték a faluban, hogy a magyar hadseregben a Krimóczy-huszárok érdemelték ki a legvitézebb nevet. Az öreg Gáspár csak a szakállát csóválta:
- Ejnye, ejnye, már megnézem magam is azokat a legényeket. Talán befogad az öcsém közlegénynek a csapatába.
Amint nőtt a magyarok között a Krimóczy vitézsége, úgy növekedett iránta a gyűlölet az ellenségnél. Hej, vásott az ellenség foga Krimóczyra! Pedig hát Illés nem igen vigyázott magára. Mindíg ott volt az ellenség előtt. Csakhogy kard volt ám a kezében!
Egy Gobacska nevű rác kapitány volt a legnagyobb ellensége Krimóczy Illésnek. Sokszor megkergették már Illés huszárjai a rácokat. Rendesen éppen akkor csaptak le a huszárok, mikor a Gobacska emberei javában fosztogatták a magyar falvakat. Gobacska addig mesterkedett, fondorkodott, amíg kieszelte azt a tervet, amellyel Illést tőrbe csalja.
Az volt a kelepce, hogy Illést huszárjaival becsalja egy mély hegyszakadékon, ott aztán, jobbról-balról megrohanják a huszárokat. A hegyekről, a sziklák mögé rejtőzve pedig lepuskázzák a legvitézebb huszárokat, anélkül, hogy azok védekezhetnének a láthatatlan ellenség ellen.
A rác kapitány terve majdnem sikerült. Egy cigány kém jelentette Illés kapitánynak, hogy a Gobacska emberei fosztogatják a hegyi falvakat. Illés kapitánynak se kellett több, lóra parancsolta az embereit:
- Menjünk, fiúk! - kiáltotta és a huszárcsapat elnyargalt, hogy csak úgy porzott utánuk az országút.
Hanem ellenségnek híre-hamva sem volt. Már estére hajolt az idő, mikor a sötét, mély hegyszakadékhoz értek. A hegyszakadékban sűrű bükkfaerdő takarta el a hegyek oldalát. A huszárok lépésben mentek a kanyargó ösvényen.
Egyszerre csak erős puskatűz érte őket oldalba. Egy-két huszár nyomban lefordult a lováról.
- Kelepcébe csaltak! - kiáltott fel Illés kapitány. Kereste a kémet, de az eltűnt akkorára.
A puskagolyók pedig úgy döngtek, mint a darazsak.
A lovak megvadulva nyerítettek, a huszárok dühösen nyargaltak be az erdőbe.
Ellenségnek sehol semmi nyoma. Csak a golyók röpködtek a fák közül.
Egyszerre észrevette Illés kapitány az ellenséget a hegyoldalban.
- Kard ki kard! - kiáltott huszárjaira. A huszárok megsarkantyúzták paripáikat, aztán neki a hegyoldalnak!...
Az ellenség elképedve nézte a fölfelé törő csapatot. Valóságos istenkísértés volt ott a meredeken fölfelé törni, lóháton.
Dehát a magyar huszárnak semmi se lehetetlen.
Az ellenség, szokás szerint gyáván meg akart futamodni, de Gobacska emberei élére állott.
- Hát nem látjátok, hogy mi háromszor annyian vagyunk! - kiáltotta. - Hisz megesszük őket, ha akarjuk.
A huszárok csak akkor vették észre, hogy milyen nagy bajban vannak! De meghátrálni nem szokott a magyar huszár! Illés kapitány rohant legelől:
- Ne féljetek, fiúk, aki a hazáért hal meg, az egyenesen a mennyországba jut.
Abban a pillanatban összerogyott alatta a paripa és ő maga is megsebesülve terült el a földön.
Egyszerre csak az erdőből egy magános, óriási lovas nyargalt elő, kezében akkora karddal, amely bátran beillett volna vasrúdnak is.
- Rajta, huszárok! - kiáltotta az óriási lovas és repült szürke szakálla, amikor az ellenségre vetette magát. Úgy járt a kezében a kard, hogy hullott az ellenség előtte. Egy-kettőre megtisztult a tér.
- Én is Krimóczy vagyok ám! - kiáltotta a hatalmas lovas és vágta az ellenséget, mint a répát.
Krimóczy Illés, mikor fölszedték a csatatérről, már haldoklott. Rámosolygott a bátyjára, Gáspárra - mert hisz ő volt az idegen lovas, - s így szólt hozzá:
- Éppen jókor érkeztél, kedves bátyám, hogy reád bízhassam a huszárjaimat. Szeresd őket, mint ahogy én szerettem őket.
Gáspár megszorította az öccse kezét:
- Gondját viselem, hogy midőn az egyik Krimóczy elesik a csatatéren, nyomban másik álljon a helyébe.
A Krimóczy-huszárok híre, vitézsége továbbra is a régi maradt.