Két bajtárs
Reggel van a honvédmenedékházban. Az öreg honvédek már felébredtek és reggeli sétájukat végzik a kertben. Csöndesen lépegetnek egymás mellett és többnyire nagyokat hallgatnak.
A parancsnok szobájában a hófehér hajú segédtiszt hivatalosan jelenti az öreg parancsnoknak:
- Jelentem alássan, nyolcvannégy ember!
Nyolcvannégy emberből áll a menedékház létszáma. Nyolcvannégy öreg hősből, akikből maholnap már egy se lesz. Ma még itt vannak közöttünk, élő tanúi annak a dicső korszaknak, amelynek magyar szabadságharc a neve. Ők látták a nemzetet fölébredni, ők érezték megrendülni a földet a Kárpátoktól az Adriáig, ők részesei voltak azoknak a diadalmas csatáknak, eget-földet rázó ütközeteknek, amelyek a hősök hősévé avatták a magyar nemzetet.
Ma botocskájukra támaszkodnak és a tavaszi napfényben sütkéreznek. Szakálluk, hajuk csupa merő ezüst. De a szemükben tűz villan föl, mint hamu alatt a parázs, amikor régi dicsőségükről beszélgetnek.
Pipára gyújtanak, ez már az egyetlen mulatságuk. Nézelődve tekintenek ki a kert vasrácsos kapuján.
Egyszer aztán olyasmit látnak, ami fölébreszti figyelmüket.
Az úton targoncát tol egy fiatal gyerek és a targoncában egy magával tehetetlen öreg ember fekszik.
Messzi útról jöhetnek, mert a gyerek ugyancsak liheg, amikor a targoncát tolja az öreggel. A menedékház előtt megáll és kíváncsian bámul be a kapun.
- Bácsi, - szólal meg félénken, - itt laknak az öreg honvédek?
- Itt bizony, - felel rá Havadi káplár, aki legközelebb áll a kapuhoz.
- No, akkor jó helyen járok, - örvendez a gyerek, - mert éppen öreg honvédet hoztam. Öreg apót hoztam el, mert ide kívánkozott.
A kaput kinyitják, a gyerek betolja a targoncát a kertbe. A fekvő öreg ember föleszmél és csodálkozva nézelődik.
- Nini, mennyi vén ember egy rakáson! - dörmögi, pedig talán valamennyinél öregebb őkelme. - Talán rossz helyre is hoztál, te gyerek? Az én időmben csupa fiatal ember volt a honvéd.
Előkerül az öreg parancsnok. Egy fejjel magasodik ki a többi közül és aranyzsinór van a sapkáján. Harcias, kemény férfiú még aggságában is, csak a lábában ne volna az a golyó, amit a komáromi sáncokon szerzett. Attól biceg.
- No, öreg, - kezdi, - hát honvéd volt kelmed? Mert itt csak honvédeknek van helyük.
- Az voltam, uram, - felel az öreg ember, föltámaszkodva a targoncában. - Szolgáltam Damjanichnál, Bemnél. Zászlótartó voltam a vörös sapkásoknál.
- Helyes, bajtárs. Most már csak az a kérdés, hogy van-e erről valami írása, bizonyítványa? Mert az a törvény, hogy anélkül nem lehet fölvenni senkit a menedékházba.
- Írásom van-e? - révedez az öreg. - Nem kértem én arról írást, hogy hazámat szolgáltam.
- Az pedig nagy baj.
- De, ha valami bizonyítvány kell, hát ott van a bal lábam. Azt kartács lőtte széjjel Segesvárnál. Elég-e?
Az öreg parancsnok szomorúan csóválta a fejét. Látszott rajta, hogy szeretné fölvenni az öreg hőst a menedékházba, de a törvénynek eleget kell tenni.
- Sajnállak, bajtárs. Írást hozz arról, hogy honvéd voltál... Vagy pedig talán valami régi bajtársad emlékezik rád?
Az öreg ember elgondolkozott. Megsimogatta a homlokát és fölsóhajtott.
- Bajtársam volt nekem elegendő. De hol vannak már azok! Régen elmentek a másvilágra, csak engem hagytak itt egyedül... a legjobb barátom, kenyeres pajtásom úgy eltűnt mellőlem a segesvári ütközetben, hogy hírét se hallottam többé. Ez volt az utolsó csata. Ott esett el seregünk dísze, virága, Petőfi Sándor is, meg még nagyon sokan vele együtt a névtelenek közül.
A névtelenek között lehetett az én legkedvesebb bajtársam is. Húsz csatában nem hagytuk el egymást, húsz véres ütközetben harcoltunk egymás mellett, egy tapodtat sem mozdulva egymás mellől. Édes testvérek nem szerethették egymást jobban. Azután mégis elváltunk egymástól. Segesvár után elbujdostam sebesült lábammal. Mire meggyógyultam, már vége is volt a harcoknak. Kerestem a bajtársamat mindenfelé, de soha többé meg nem láthattam. Hej, pedig egyedül csak ő tudná elmondani, hogy hol is jártam én mindenfelé. Szenttamási sáncok, isaszegi erdők, branyiszkói sziklák: mind láttak engem. Budavár, Komárom: jártam bennük.
Közlegény maradtam, mert sohase dicsekedtem el a tetteimmel. De zászlótartó voltam a vörös sapkásoknál és erre büszke vagyok. Nagyobb sor az, mint tán a kapitányság. De most már nagyon elöregedtem, elgyengült a sebesült lábam. Nem bírom az utcákat járni, újságot árulva. Hát azért kérném a parancsnok urat, vegyen föl ide az öreg honvédek kaszárnyájába.
Az öreg parancsnok csak a fejét csóválta.
- Hogy hívták azt a bajtársadat, öreg? - kérdezte.
- Gyurkának hívták. A másik nevét már elfelejtettem.
- Nem Havadi Gyurkának hívták? - kérdezte most fojtott hangon az öreg Havadi káplár.
- De bizony Havadinak hívták! - kiáltott föl az öreg ember a targoncában és szinte fölemelkedett fektéből.
- No hát az a Havadi én vagyok, - szólott meghatott csöndes hangon a vén káplár. - Gyere a keblemre, öreg bajtársam, öreg Pista bajtársam!
Ott ölelkezett össze a két öreg honvéd a menedékház kertjében hatvan esztendő után. Egy darabig idegenkedve néztek egymásra, de azután megtalálták egymáson a régi arcvonásokat.
És azután nagyon sokáig beszélgettek arról, hogy mi történt hatvan esztendő előtt.