Nagy idők nagy hősei - Sánta honvéd
Sánta honvéd
Akkoriban, amikor kiütött a szabadság és a haza hívta az ő fiait, nem maradt otthon a mi falunkban még az öreg Gyuri Mihály se. Kardot kötött ő is az oldalára és elment arra, amerre a zászlót vitték. De mégis maradt otthon valaki... Senki más, mint a kerülő fia, sánta Matyi. Persze szívesen elment volna ő is szegény, de nem vitték, nem kellett honvédnek: az egyik lába rövidebb volt, mint a másik. Szegény sánta Matyi szomorúan nézte, milyen vígan, boldogan csapnak föl katonának a falubeli legények. A piacon verbunkos huszáruk táncoltak, szólt a muzsika... Hej, ha nem volna Matyi sánta, de menne azonnal honvédnek! Igy csak búsan füttyentett a kutyájának és elment haza a kerülő házába. Ott leült az eresz alá, a kutyája: Tisza, a lába elé heveredett és ott ültek, búslakodtak.
A sánta Matyi kutyája nagyon okos kutya volt. No, nem volt valami szép kutya, olyan, amilyent városon lehet látni. Bundás, bozontos kis pusztai kutya volt, a szeme úgy villogott, mint a farkasé, rekedt ugatásáért pedig dehogy is tűrték volna meg valami kényes városi házban. De Matyinak jó volt Tisza úgy, ahogy volt. Ő volt a legkedvesebb pajtása, leghűségesebb barátja, úgy összeszoktak, hogy szinte már megértették egymást. Akkor is, amikor ott búsultak a ház eresze alatt, addig nézett a kutya gazdájára, amíg az megértette, hogy mit akar Tisza mondani. Tisza azt akarta mondani:
- Ha már te, szegény gazdácskám, nem kellesz honvédnek, hátha kellek én? Az én lábam gyors, a szaglásom éles, bátorságom is van elég. Próbáljuk meg, hátha bevennének engem a seregbe?
Matyi gondolkozott... Egyszer csak kihozta a tarisznyáját a házból, kezébe vette a pálcáját és elindult fölfelé a Bükkbe, a sűrű erdőkbe. Tisza persze a nyomába. A Bükkben tanyázott abban az időben a legbátrabb, leghíresebb szabad csapat, a Szécsény Kálmán csapata. Réme, rettegése volt az ellenségnek a szabad csapat. Akkor csapott rá fergeteg módjára, amikor nem is várta.
Kétnapi bolyongás után az erdőségben Tisza halkan elvakkantotta magát sánta Matyi előtt. Erdei tisztáshoz közeledtek. A tisztáson tűz lobogott és a tűz körül marcona legények heverésztek.
- Ki vagy? - kiáltott az őr, mikor Matyi kilépett a sűrűből.
- Jó barát, - felelt a sánta legény. - A vezérrel szeretnék beszélni.
Hatalmas termetű, barna arcú, villogó szemű fiatal ember emelkedett föl a tűz mellől.
- Mit akarsz velem? - kérdezte.
Matyi ugyancsak megszeppent most. Ha nem érzi, hogy Tisza ott ugrál a háta mögött, annyit se tudott volna mondani, mint amennyit mondott:
- Szeretnék beállni a dicső csapatba...
A vezér elmosolyodott:
- Eredj haza, fiam, mit csinálnánk mi teveled?
Matyi elvörösödött:
- Nem is énrólam van szó, hanem a kutyámról. Erről ni... Ez a kutya nagy szolgálatot tehetne a csapatnak. Éles szaglása alkalmas volna arra, hogy kikémlelje az ellenséget, mert nagyon messziről megérez mindent. És ha talál valamit, nekem megmondja...
A vezér elgondolkozott:
- Szóval, kém akarsz lenni? Helyes. Nem csúnya foglalkozás az, ha a hazáját szolgálja vele az ember. Csak akkor megvetendő a kém, ha az ellenségnek elárulja a honát. Itt maradhatsz, majd meglátjuk, hogy meddig maradhatsz.
Tisza, amint Szécsény vezér befejezte szavait, boldogan táncolta körül a vezért, megnyalta a kezét és vidáman csaholt:
- Érti ám ez az emberi beszédet is, - szólt Matyi.
A vezér csodálkozva nézte a bozontos hű ebet.
- Annál jobb, - felelte.
Matyi és Tisza ott maradtak az erdei táborban. Az eget alig lehetett látni a nagy fáktól és semmiféle zaj nem hallatszott oda a külső világból, még a lovak se dobogtak, nem nyerítettek, a legények pedig halkan beszélgettek csupán egymással.
Csakhamar megtudta Matyi, hogy a szabad csapat már napok óta várja az ellenséges hadsereget. Arra fog elvonulni egy mély erdei úton. S akkor rá akarnak csapni. Csakhogy az ellenség még mindíg nem mutatkozik.
Korán hajnalban elindult Mátyás a kutyájával. Az őrtálló legény, aki elmenni látta őt, még utána kiáltott:
- Azután nehogy elárulj az ellenségnek.
A nap már fölkelt a hegyek mögött, de az erdőben a százados nagy fák alatt még félhomály volt. Az őrálló legény hallotta újra a tompa kutyaugatást, nemsokára azután a sűrűségből egy arcából kikelt fiú futott ki lelke szakadtából.
Harsogó hangon kiáltott rá a szundikáló táborra:
- Talpra, legények! Itt van az ellenség!
A Tisza kutya rekedt, tompa vonítása, fegyverek csörgése, katonák riadt kiáltozása nem múlta felül azt a zajt, amely a sűrűség felől közeledett. Ott törtetett bokrokon, fákon keresztül az ellenség, hogy meglepje a híres szabad csapatot. Recsegtek a fák, nyerítettek a paripák, eldördült néhány puska. Szécsény Kármán fölállította a legényeit, azután várták szép csöndesen az ellenséget. Csakhamar megvillant az ellenség fehér köpenyege, a szabad csapat pedig sortüzet adott.
- Kard, ki kard! - hangzott a Szécsény kiáltása. A kardok zörrenve röpültek ki és a marcona legények megrohanták az ellenséget. A legények előtt egy bozontos, dühös kis kutya futott csaholva és harapott ott, ahol ért...
Az erdei csetepaténak csak egy halottja volt. Senki más, mint szegény sánta Matyi. A mellébe fúródott egy bolond golyó. A vezér megsimogatta a sebesült homlokát:
- Derék fiú vagy, Mátyás! - szólt.
- Most már boldog vagyok, - rebegte a sánta fiú. - A hazáért halok meg én is, mint azok a többiek, az egészségesek.
Tisza még nagyon sokáig szolgálta a szabad csapatot.