A világutazók előadják a Tündér-királykisasszonyt meg a Hétfejű Sárkányt
Már jó ideje éltek az udvaron a világutazó kiscsacsi és barátai, mikor egy reggel Paprikajancsi azt mondta nekik, hogy jó lenne, ha bemutatnának valamit. Mert – mondta –, feltétlenül meg kell hálálni valamivel azt a sok kedvességet, amit új ismerőseiktől kaptak.
– Igen, feltétlenül! – helyeselt Samu, a kiscsacsi. – De mivel háláljuk meg?
A többiek is gondolkozni kezdtek, de nem jutott eszükbe semmi.
– Mondd meg te! – mondták Paprikajancsinak.
– Hát – válaszolta Paprikajancsi –, játszhatnánk színházat. Úgy, mint a múltkor, csak tovább. Egy-két próbát csinálnánk, a ládát átalakítanánk, és este már meg is tarthatnánk az előadást.
Az ötlet mindnyájuknak nagyon tetszett.
– Plakátot is rajzolhatnánk – mondta Mirr-Murr. – Én már láttam olyat.
Elfogadták a plakátot is, és megbízták vele Mirr-Murrt, hogy rajzolja meg, és ragassza ki a nyúlketrec oldalára, lehetőleg feltűnő helyre, hogy mindenki lássa.
Mirr-Murr el is indult, keresett egy nagy papírt, és félrevonulva rajzolgatni kezdett rá.
Addig a többiek is munkához láttak. Bóbice ruhákat varrt színes vászondarabokból. Csinnadratta gallyakból lócákat, székeket eszkábált: arra ül majd a közönség. Paprikajancsi pedig a kiscsacsival a láda oldalára írta nagy betűkkel: Babaszínház. A z betűn kicsit gondolkoztak, de különben rendben ment.
De legszebben azért mégiscsak a plakát sikerült. Egyszerűen gyönyörű volt; Mirr-Murr kiszögezte a nyúlketrec oldalára, a többiek körülállták, és úgy bámulták. Volt azon minden! Először is le volt rajzolva Paprikajancsi, a kiscsacsi, Bóbice, Csinnadratta, legalul pedig Mirr-Murr.
Ezen bizony eltátották a szájukat.
– Hogy csináltad? – kérdezte a kiscsacsi, és rettenetesen büszke volt Mirr-Murr-ra.
– Csak úgy emlékezetből – válaszolta Mirr-Murr.
– Nahát! – mondta Bóbice. – És mégis hogy hasonlít mindegyikünkre!
Aztán megcsodálták még a ruhákat, amelyeket Bóbice varrt, és a felírást a láda oldalán és a lócákat, székeket is.
– Csak egy baj van – mondta Csinnadratta. – Mit fogunk eljátszani?
– Az ám! – szólt a kiscsacsi. – Bár Bóbice énekelhetne, Paprikajancsi esetleg szavalhatna, Mirr-Murr pedig tornászhatna.
De Paprikajancsi csak mosolygott.
– Nem, nem – mondta. – Ma este a Tündér-királykisasszonyt fogjuk adni, meg a Hétfejű Sárkányt!
A többiek szólni sem tudtak az ámulattól.
Paprikajancsi folytatta:
– Bóbice lesz a Tündér-királykisasszony. Csinnadratta fogja kiszabadítani. Mirr-Murr lesz a paripa, a kiscsacsi pedig a súgó.
– A súgó ? Az mi ? – kérdezte a kiscsacsi.
– Az minden rendes színházban van – válaszolta Paprikajancsi. – A legfontosabb ember! Ő súg a színészeknek.
– Az már más! – mondta a kiscsacsi. – Vállalom!
– Csak egy baj van – szólt Csinnadratta. – Ki lesz a Hétfejű Sárkány?
– Én! – felelte Paprikajancsi.
– Nem jó! – mondta Csinnadratta. – Neked csak egy fejed van.
– Az ám – mondták a többiek is –, neked csak egy fejed van.
– Nem baj – válaszolta Paprikajancsi –, Mirr-Murr rajzol még hatot egy papírra, és azt a nyakamba akasztom.
Ebbe mindnyájan belenyugodtak, és elvonultak tanulni a szerepeket.
Este aztán jött ám a közönség! Ott volt az udvar apraja-nagyja. Elfoglalták a lócákat, székeket, akinek nem jutott hely, az leült a földre, a galambok pedig egyenest az üres nyúlketrecre guggoltak.
Megkezdődött az előadás. Paprikajancsi mint Hétfejű Sárkány (nyakában a hat fejjel) őrizte Bóbicét, a Tündér-királykisasszonyt, Csinnadratta pedig jött Mirr-Murr-ral, aki most paripa volt, és kiszabadították.
Egyedül a kiscsacsi nem tudta, hogy mit csináljon, súgott, suu-gott, de azért az is nagyon jól hangzott, olyan volt, mintha a szél zúgna.
Nagyon nagy sikerük volt. Sok-sok tapsot kaptak. A galambok meg azt búgták, hogy: még, még! De hát már késő volt. Paprikajancsiék meghajoltak, megköszönték a tapsot. A közönség pedig hazament aludni.
