Az Úr A Pokolban Is Úr -- Rejtő Jenő (4 rész)
HARMADIK FEJEZET,
amelyben egy úriember nem lázad fel, inkább borotválkozik
D'Alarconenak kis kellemetlensége támadt a rohamosztagosok között, útban Agadir felé. Az előretolt helyőrség új legénységét a szörnyű klimához és a szörnyű veszélyekhez mérten csupa tizenhárompróbás veteránból állitották össze, akik vígan tudnak meghalni. Sebhelyes arcú, vidám, de brutális régi katona volt mind. Meknesből jöttek és kissé csodálkoztak Marokkóban, midőn egyetlen fővel szaporodott a létszámuk. Ez a fő csinos volt, fiatal és udvariasan vigyorgott.
- Uraim - fordult a fülkében ülő katonákhoz az új bajtárs, - nevem D'Alarcone és rendkívül örülök, hogy megismerkedhettem önökkel. Remélem, a túlvilágon kellemesen fogunk visszaemlékezni közös élményeinkre. - Meghajolt, azután kabátujjából egy selyemzsebkendőt húzott elő, leporolta vele a padot és odatelepedett közéjük. A kendő valódi Chanel szagot illatozott szét. Az ifjú ismét vigyorogva fordult feléjük.
- Hogy vannak?
Eddig nem tudtak szólni. A látvány és az illat elvette szavukat. Petterson úgy találta, hogy az ifjú szemtelen. Petterson a boldog emlékezetű alkoholtilalom idején gengszter volt Al Capone bandájában. Egy másik gengsztertársaság bosszúja elől szökött Európába. Itt fényképeket és interjúkat közöltek róla, pénzt kapott, virágot és reklámot, csak éppen letelepedési engedélyt nem. Végül is megunta az ide-oda dobáltatást és beállt a légióba, ahol négy hadjáratot verekedett végig, de sem kitüntetést, sem előléptetést nem ért el, mert félévenként megverte az őrmesterét és erről a szenvedélyéről nem volt képes leszokni. Különben is könnyen ütött oda. Mindenki tisztelte, mint kitűnő boxolót és rendkívül erős embert. Most úgy érezte, hogy csorba esett a tekintélyén.
- Hé, öcsém! Keljen fel a helyéről. Oda akarom tenni a lábamat.
- Nem maradhatnának lent a lábai? - kérdezte kedves mosollyal D'Alarcone. - Félek, hogy sérvet kap, ha ilyen magasra felrakja őket.
- Hé pimasz - mondta Petterson ugyanolyan hangon, mint az előbb és a vén légionista arcok felderültek, mert küszöbön állott az ifjú megveretése, - fogja be a száját és engedelmeskedjék!
- Ön igen rossz magaviseletü katona - felelte szemérmes mosollyal D'Alarcone. - Ha így folytatja, félek, hogy meg kell fenyítenem.
- Hát állj fel, te piszok! - üvöltötte Petterson és felemelkedett. - Nem akarok ülő emberre támadni.
- Komolyan civakodni akar öregem? - kérdezte D'Alarcone előzékenyen.
- Az ördögbe is, te hülye ujonc, összetörlek!
- Hülye ujonc - szólt a fiú tűnődve, - ezt nem kellett volna mondania. - És villámgyors mozdulattal úgy csapott a gengszter arcába, hogy az vérbeborultan zuhant hátra. De utána nyomban rávetette magát hatalmas testével a vékony D'Alarconera. Közben egy iszonyú rúgás érte a térdén, amitől kishiján elvesztette az eszméletét és körülötte általános tetszést váltott ki. Mindketten a vagon padlójára zuhantak. Két percig tartott a verekedés. A légionisták hátrahúzódtak, hogy helyet adjanak. Közben robogott velük a vonat. Egy percen belül Petterson érezte, hogy nem bír ellenfelével, a feje zúg, a szája felrepedt, az orrcsontja széttört és három foga kiesett. Vadul kirántotta a rohamkését, de D'Alarcone két kézzel csavarta meg az alsó karját, mielőtt ellenfele ledöfhette volna. Petterson úgy érezte, hogy kiszakadt a válla. Fel akart ugrani, de közben egy rugás térdhajláson érte, amitől fejjel a vagonajtónak esett és elájult. A vicomte leporolta magát, elővette ismét a zsebkendőjét és egy kis tükörbe nézve törölgette szájaszéléről a vért.
- Nem szeretem az ilyen afféreket - jegyezte meg mosolyogva.
Petterson nemsokára magához tért. Csúnyán nézett ki, de barátságosan rávigyorgott D'Alarconera.
- Jó munka volt - mondta a gengszter. - Azt hittem, hogy valami mamlasszal van dolgom. Ne vegye komolyan a gorombaságaimat, én is eltekintek a "civódástól". Örülök, hogy megismerhettem.
- Részemről a szerencse. Hogy van?
- Az öreganyám se látott ilyet! - dünnyögte az egyik légionista. - Erős, mint a bivaly és úgy viselkedik, mint valami herceg.
Így maradt rajta D'Alarconeon a "herceg" elnevezés.
*
A Szahara közepén, hatvanfokos égő nap alatt volt Agadir helyőrsége. Kis fehér, köralakú erődben laktak a katonák. Egy kapitány, egy őrnagy, három altiszt és száz közlegénnyel volt teljes a létszám. Élőlény itt hetekig nem tűnik fel, egy szál fű, egyetlen fa sincs a közelben. Ameddig a szem ellát, mindenütt csak vakító, sárga, sivatagi por, amely nappal megsokszorozva veri vissza az örökké felhőtlen égről szüntelenül izzó napsugarak forróságát. A szolgálat itt, az erődben, jóformán semmi dolgot sem ad. A katonák ődöngenek, végigdőlnek az ágyon, vagy vörösbort isznak a kantinban és rövid idő alatt elviselhetetlen kínnal nehezedik rájuk a forróság, az egyhanguság és az örökösen izzó, végtelen, sárga porhullámok látványa. Ilyenkor jön a cafard. A sivatagi őrület. Indiában ámokfutásnak hívják. A betegség afrikai változatának hosszabb a lappangási ideje. Az első stádiuma a fokozott ingerlékenység. Második fokozat a tettvágy. Menni! Cselekedni! Szökni! Nagyszerű haditerven dolgozni és odaállni vele a kapitány elé. Angolul tanulni, vagy feltalálni egy új sivatagi távírót. Harmadik stádiuma a melankólia. Szótlanul, szomorúan, régi, hazai epizódokon, elhagyott szeretőn, kedves otthoni tájak felett ábrándozni. A betegség végkifejlése az úgynevezett ámokfutás. Minden átmenet nélkül, egyik pillanatról a másikra valamelyik katona belevágja szuronyát egy bajtársába, azután hajrá! Ölni! Ilyenkor általában egy jótékony golyó végez vele. Ha megfékezik és összekötözik, ez csak meghosszabbítja a kínját, mert órákon belül úgyis végez vele az agyérgörcs.
Az utolsóelőtti stádiumban még van mentség. Néha egy támadó arab horda, hirtelen helyőrségleváltás, vagy más váratlan esemény elfújja a melankóliát, amellyel egyik a másikat megfertőzi. Sok esetben véres zendülésben tombolja ki magát a betegség. Ilyenkor leölik a feljebbvalókat és dalolva nekivágnak a sivatagnak, feldulnak néhány oázist, míg valahol egy csapat szpáhi érkezik vágtatva és lefegyverzi őket.
*
Az agadiri helyőrség legénységén a cafard tünetei kezdtek mutatkozni. Némelyek rossznak találták az élelmezést és küldöttségben mentek az őrnagyhoz. A küldöttség szemén ott lappangott a cafard zöldesszínű, szomorú tébolya. Az őrnagy régi ember volt, úgy tett, mintha figyelemreméltónak tartaná a panaszt és megigérte, hogy utánanéz az ügynek. Mikor kimentek tőle, nagyot sóhajtott. Jól ismerte a légionistákat. Azután a kis svájci Bollag fojtogatni kezdte a káplárt, azzal gyanusítván, hogy a háromhetenként érkező postából ellopja az ő leveleit bosszúból. Más helyen haditörvényszék elé kerül. Az előretolt helyőrség őrnagya egy hétre elzáratta. Kis csoportok alakultak, véd- és dacszövetséget kötöttek egymással és mindenféle szökési terveken rágódtak. De a forróság, a tétlenség és a sivatag izzó sárga színe továbbra is csak elviselhetetlenül vette körül őket.
Azután váratlanul felengedett a cafard. A kantin egyik sarkában a káplár súgott össze néhány öreg légionistával. Ezek ismét újabb csoportokkal súgdolóztak. Vidámabb lett a hangulat, néhányan ittak és énekeltek, titokzatosan hunyorgattak egymásra. Jules őrmester jelentkezett Guilleaume kapitánynál. A kapitány fiatal ember volt, kreolbőrű, ideges természetű és iszákos. Kisebb visszaélés miatt helyezték a híres francia kék huszárok párisi ezredétől ide a Szaharába. Állandóan ivott és gramofonját hallgatta.
- Kérem, mon commendant - mondta Jules őrmester, - a legénység körében valami nyugtalanság van. Előttem ugyan titkolódznak, de annyit mégis megtudtam, hogy lázadásra készülnek. Egész fantasztikus módon. Az arabok segítségével akarnak megszabadulni.
- Ah, gyerekség! - mondta a kapitány és legyintett. - Maga azután tudhatná, mon chef, hogy minden héten új szamárságot fecsegnek össze-vissza. Megint az az átkozott cafard. Tíz nap mulva kezdődik az offenziva és elfújja az egészet.
Az őrmester ugyan szerette volna az őrnagynak is jelenteni a dolgot, de a kapitány megkerülésével ezt nem tehette. Meg volt győződve róla, hogy Guilleaume téved, midőn ártalmatlannak hiszi a katonák nyugtalanságát.
Este egy Muratieff nevezetű orosz légionista odaült D'Alarcone mellé a kantinban.
- Mondja, herceg, nem unja még ezt a sivatagi kemencét?
- Dehogynem. Egy szép yachtkirándulás sokkal mulatságosabb.
- Hát ennek véget vetünk. Megszabadulunk innen.
- Á, csakugyan?! A vezérkar autobuszokat küldött értünk? Ezektől a finom emberektől minden kitelik.
- Nem küldtek értünk. Mi magunk megyünk. Érti? Megyünk, mert elég volt! Szörnyű a forróság itt!
- Ez már nekem is feltűnt. De tudja, én nem vártam mást a Szaharától. Gondos nevelőim már gyermekkoromban megmondták, hogy ez a sivatag nem tévesztendő össze más hűvös helyekkel. Megkínálhatom vörös borral?
- Pokolba a vörös borral! Olyan mód kínálkozik a szabadulásra, amilyen még sohasem volt a légióban. Ez a Hamir sejk, az arab felkelők vezére, aki az ellenállást szervezi a francia offenzívával szemben, Londonban nevelkedett. Kultúrember. Új politikát hozott magával. Nem öleti meg a fogoly légionistákat. Sőt. Átsegíti őket angol területre, ha szökésben vannak. Pénzt ad nekik és jól bánik velük. Így sikerült elérnie, hogy csapatostól szökdösnek át hozzá a katonák. Nézze meg! Itt van ez a levél. Egy Hoffer nevű légionista írta, aki két hónap előtt szökött meg innen. - Levelet húzott elő a zsebéből. - Potsdamból ír, otthon van a feleségénél és a gyermekeinél. Hamir sejkhez kell csak átszökni. Néhány nap múlva ideér az arabjaival. Mi fellázadunk, átadjuk neki az erődöt és ezért valamennyiünket Nyugat-Afrikába juttat, angol területre, hogy hazajussunk. Nos? Velünk tart?
- Igazán sajnálom, hogy megtisztelő felhívásának nem tehetek eleget. Nagy baj az, hogy jó a memóriám. Én megesküdtem, hogy öt évig hűséges leszek a hadsereghez, feljebbvalóim parancsait életem kockáztatása árán is teljesítem. És tudja, az esküszegés sohasem volt népszerű szokás a családunkban. És különben is, kedves kolléga, egy úr nem lázad. Igazán nem akar vörös bort inni?
Az orosz dühösen otthagyta és visszament a barátaihoz, akikkel összesúgott.
Később az amerikai ült le D'Alarconehoz.
- Hallom, hogy nem csatlakozott hozzájuk.
- Nem tehetem, kedves Petterson. Higyje el.
- Még én sem döntöttem. Dehát mondja, mit tehetünk ennyi ember ellen.
- Semmit. De én nem tartom helyesnek az európai civilizáció egyik erődjét bennszülött araboknak átadni.
- Igaza van. Magával tartok, herceg. De tulajdonképpen mi a teendőnk, ha nem csatlakozunk hozzájuk?
- Mit tudom én? Meghalni, vagy ilyesmi... De higyje el, a lázadóknak sem lesz jó végük. Nem tudom, hogy ez a Hoffer hogy került haza Potsdamba, de szerintem Hamir sejk nem lehet jótevője azoknak, akik a népét gyilkolják.
- Jelentsük a kapitánynak?
- Nem tesszük. Lázadni nem finom dolog, de árulkodni még kevésbé előkelő.
*
Délelőtt egy repülőgép ledobta a postát. Ott feküdt az ezredirodában, a káplár szortírozta, a kapitány és az őrnagy beszélgettek közben.
- Nem gondolja Guilleaume, hogy a legénység túlságosan nyugtalan? Feltűnően sokat súgnak-búgnak, esténként dalolnak, ez még gyanúsabb, mintha búskomorak lennének.
- Rémképek, őrnagy úr - mondta a kapitány. - Talán ez az ostoba Jules őrmester nyugtalanította? A legénység érzi a közelgő offenzívát, ezért vidámabb.
- Lehet. Mindenesetre kérjen Taurirtból egy escadron szenegáli vadászt.
- Megpróbálhatjuk. De azután majd zaklatásnak veszi a hadvezetőség. - Azért felkelt és átment a másik szobába, ahol egy altiszt a rádiót kezelte. Taurirtból éppen keresték a helyőrséget és a kapitány hosszasan beszélt valakivel. Azután néhány utasítást adott és elküldte a káplárt.
Tíz perc mulva valaki elkiáltotta magát az udvaron:
- Jules őrmester, D'Alarcone és Petterson közlegényekkel nyomban jelentkezzen az ezredirodában.
Az őrmester és a két legény elindult. Nem is sejtették, hogy ez volt a jel a lázadásra. Mikor beléptek az irodába, az őrnagy csodálkozva nézett rájuk:
- Mit akarnak?
- Nem hivatott, őrnagy úr?
...A választ már nem hallották. Tíz légionista nyomult a szobába lövésre kész puskával:
- Maguk négyen foglyok! Ha valamelyikük ellenkezik, azzal nyomban végzünk, - harsogta a káplár. A négy ember tehetetlenül állt a rájukmeredő szuronyok között.
- Megbolondultatok? - kérdezte az őrnagy inkább szomorúan, mint ijedten. - Ezért életetek végéig törhetitek a követ Colombe-Becharban.
- Ne aggódjon értünk az őrnagy úr! Inkább csatlakozzék hozzánk. Hamir sejk valamennyiünket gazdaggá tesz és hazajuttat. Holnapra ideér az embereivel és átveszi a helyőrséget tőlünk.
- Bár gyalázatos árulók vagytok, azért nem akarom, hogy a pusztulásba rohanjatok - felelte az őrnagy nyugodtan, - tehát figyelmeztetlek benneteket, hogy e pillanatban már útban van a helyőrségünk felé egy escadron szenegáli vadász.
- Nem hiszem - szólt közbe Guilleaume kapitány, aki éppen belépett. - Én egész más ügyben beszéltem Taurirttal az előbb. És eszem ágában sem volt ide segítséget hívni. Csatlakozzék hozzánk őrnagy úr, ez az egyetlen okos dolog, amit tehet.
- Ön... ön... - hebegte az őrnagy döbbenten.
- Igen - felelte Guilleaume kapitány. - Én állok a lázadók élén. Ha nem tudná, közlöm önnel, hogy apám arab volt. Igazságtalan büntetésből szenvedtem itt, ebben a pokolban, ahová az anyám büszke fehér fajtája juttatott. Így hát visszatérek azokhoz, akik atyai ágon fajtestvéreim. Ők jobbak lesznek hozzám.
- Gondolja? - mondta mosolyogva D'Alarcone. - Öreg ebtenyésztőktől tudom, hogy a korcs kutyát seholsem becsülik sokra.
A kapitány a revolveréhez kapott, de a légionisták lefogták.
- Magának nincs joga itt senkit megölni! - mondta az egyik katona. - A herceg a foglyunk, de nem az ellenségünk. Vegye tudomásul, hogy itt csak velünk együtt parancsolgathat.
- Megkeserülöd, gazember - sziszegte a kapitány. - Ezért lógni fogsz.
- Az valószínű - bólogatott vidáman D'Alarcone. - De higyje el, az én nyakamon finomabban hat majd a kötél, mint a magáén a tisztigallér.
A légionisták nevettek és újra lefogták a tajtékzó kapitányt.
- Majd aki utoljára nevet... - lihegte végül Guilleaume. - Maga itt marad az ajtóban, káplár és ha már nem akarnak végezni ezekkel, hát jól vigyázzon rájuk, különben kockáztatnak mindent. - Dühösen kiment. A káplár, aki inkább a kapitány embere volt, súlybatett fegyverrel állt meg az ajtóban.
