Pom Pom - A Civakodó cipőikrek
A Civakodó cipőikrek. Pom Pom ült egy ágon, egy szép, hosszú ágon, és várta Picurt. Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan! Most milyen? Most olyan, mint egy szőrsapka, egy faágon gubbasztó szőrsapka.
Végre jött Picur, de olyan furcsán jött! Mintha még a szokásosnál is lassabban jönne, és mintha bicegne egy kicsit.
Pom Pom türelmetlenül várta, hogy Picur odabicegjen a fa alá, majd mikor végre odaért, nagyot köszönt neki.
– Szia, Picur! Már azt hittem, sose érsz ide! Mi van veled?
Picur sértődött és neheztelő hangon szólt Pom Pomnak:
– Szia. Nem látsz semmit? Nem veszel észre semmit?
Pom Pom nem értette, hogy mi baja van Picurnak, azt meg egyáltalán nem értette, hogy miért van megsértődve. Mindenesetre gyorsan válaszolt, nehogy még tovább mérgesedjen a helyzet.
– De, de láttalak! És észrevettem, hogy lassan jössz, meg azt is észrevettem, hogy bicegsz egy kicsit!
De Picur még mindig durcásan kérdezte.
– És mást nem vettél észre? Semmi mást?
Pom Pom tekergett az ágon, meg lelapult, és törte a fejét, hogy mit nem vett észre. De nem látott semmit, nem jutott eszébe semmi. 47
Picur perdült egyet a sarkán, meg illegett és billegett, majd újra felszólt az ágra:
– Na? Még most sem? ! Pom Pom tanácstalanul ráncolta a homlokát, széttárta a karját, meresztette a szemét, de minden hiába! Végül feladta.
– Szabad a gazda! Mondd meg!
Picur toppantott egyet, s mérgesen nézett Pom Pomra.
– Pedig majd kiszúrja a szemed! És ezért forogtam, és ezért billegtem. Tegnap volt a születésnapom, és ezt a gyönyörű cipőt kaptam ajándékba. És te észre sem vetted, és rá se füttyentettél, még azt se mondtad, hogy ó! Vagy hogy hű! Vagy hogy nahát!
Pom Pom elszégyellte magát.
– Ne haragudj! Ma nagyon vaksi vagyok. De most már látom. És igazán gyönyörű! És fütty, milyen gyönyörű! És ó, be gyönyörű! És hű, de szép! És nahát, hogy milyen pompás cipő!
Pom Pom füttyögött meg ózott meg hőzött meg nahátozott! Meg ugrált közben az ágon.
Picur lassan megengesztelődött, s rámosolygott Pom Pomra.
– Köszönöm. Igazán tetszik?
Pom Pom bólogatott.
– Igazán! És miért bicegsz?
Picur újra elkomorodott, meg felhős lett az arca, és felsóhajtott.
– Mert szorít! Ha állok, akkor semmi baj, de ha megyek, akkor szorít. Azért bicegek. És azért megyek lassan, mert nem tudom pontosan, hogy melyik szorít. Néha a jobb, néha a bal! Néha meg egyszerre mind a kettő!
Pom Pom felsóhajtott.
– Hajajajaj! Néha a jobb, néha a bal! Ez pontosan olyan eset, mint ami a Civakodó Cipőikrekkel történt.
Picur abbahagyta a sóhajtozást, kíváncsian kérdezte:
– Mi történt a Civakodó Cipőikrekkel?
Pom Pom pislogott, meg a torkát köszörülte, majd így szólt:
– Elkísérhetlek? Majd lassan bicegünk meg csoszogunk, és közben elmesélem!
Picur bólintott. Pom Pom gyorsan leugrott az ágról, elhelyezkedett Picur fején, mint egy sapka, és lassan, nagyon lassan bicegtek meg csoszogtak az iskolába. És senki, de senki nem értette, hogy 48miért nevetgél Picur, annak ellenére, hogy szorítja a cipő, és senki, de senki se értette, hogy miért hahotázik a sapkája is.
– Az egész Gombóc Artúrral, a dagadt madárral kezdődött! – mondta Pom Pom, és felemelte az ujját. – Minden jó történet Gombóc Artúrral kezdődik. Vagyis Gombóc Artúr megint elnézte a naptárt, s mire elindult volna Afrikába, már lekésett minden járművet. Bánatosan nézett az utolsó hajó után.
– Lőttek az afrikai utazásnak! – morogta. – Hacsak nem úszok odáig! Brrr!
Mi vagyok én? Kacsa? Avagy hal? Avagy gumicsónak? Nem, nem! Én nem szeretek úszkálni összevissza! Így hát, ha mindent meghányok-vetek, mi marad? Maradok én, itt a parton. A tél meg jön a nyakamba! Brrr!
Gombóc Artúrnak bizony szembe kell nézni egy-két dologgal. De nem elég a szembenézés, egy-két apróságot be is kell szereznie télire. Ahogy slattyogott hazafele, sorra vette, hogy mire van szüksége.
– Lássuk csak, mi kell a télhez? Kell egy esernyő! Arra különben is már régen fáj a fogam! Azután kell egy csíkos sapka, lehet pöttyös is, úgyse látszik, ha ráesik a hó. Azután kell egy csomó csokoládé, mindegy, hogy milyen mintájú! De hát ez nyáron is kell, meg ősszel is, meg tavasszal is! Mi kell még?
Ahogy idáig jutott a gondolkodásban meg a töprengésben, már hullt is a havas eső, csupa sár lett az utca meg locspocs.
Ekkor rögtön eszébe jutott Gombóc Artúrnak, hogy mi kell télire. Fázósan dörgölte egymáshoz, meg kapkodta a lábát.
– Ez a locspocs! Caplathatok ebben a hideg latyakban! 49Mivel én az utóbbi időben csak gyalog járok, világos, hogy feltétlenül kell egy pár cipő.
De előbb még megvette az esernyőt, meg a sapkát, meg a sálat, s mikor már fent jó melege volt, elindult, hogy a lábára is vegyen valamit.
A cipőboltban egy mosolygós eladó fogadta nyájasan.
– Hogyne! Van cipő! Ez itt mind csupa cipő! Nincs köztük egy télikabát se. És van tavalyi nyári cipő, vagyis szandál, van tavalyelőtti sárcipő, van kétéves vászon, van tízéves valódi műanyag talpú!
– Nekem téli kell! – morogta Gombóc Artúr. – A kora nem számít.
Az eladó tovább mosolygott, nem lehetett zavarba hozni.
– Van téli is! Éppen egy pár! Ezt még nem tudtam eddig senkinek sem eladni. Már szinte a szívemhez nőtt! De amint látom, uraságodnak éppen egy pár lába van, melegen tudom ajánlani. És nézze csak, milyen szép pöttyös cipő! Illik a sapkához!
Gombóc Artúr azonnal megvette a pöttyös cipőt, felhúzta a lábára, és elégedetten elindult haza. Most már nem fázott se alul, se felül, se oldalt, se középen!
Otthon szépen elrakott mindent. Az esernyőt az esernyőtartóba, a sapkát és a sálat a fogasra, a cipőt meg az ágy két végébe.
– Ide teszem a balt. Ide meg a jobbot! Hogy nehogy összekeverjem őket! Ez a bal, ez a jobb!
Lefeküdt a nagy bevásárlás után, s rögtön elaludt.
Ekkor megszólalt az egyik cipő gúnyosan:
– Na, most magad is hallhattad, te csámpás, hogy én vagyok a jobb!
A másik cipő tátogott, meg hápogott mérgében.
– Mindjárt megpukkadok! Meg szétrepedek! Még hogy te vagy a jobb! Te tyúkszemdörzsölő! Te kaptafapusztító!
Azzal odament, és dühösen elrugdosta helyéről a jobb cipőt.
– Most én vagyok a jobb! Meg az erősebb is!
A jobb cipő éppen vissza akart vágni, amikor Gombóc Artúr egy nagyot horkantott és felébredt. Ugyanis éppen azt álmodta, hogy elfelejtett csokoládét venni. 50
– Ennek a fele se tréfa! A nagy éhezéstől már mindent elfelejtek. Már olyan lyukas az eszem, mint az ementáli sajt. Azonnal vásárolnom kell egy csomó csokoládét!
Sietve beledugta a lábát először az egyik cipőbe, azután a másikba, nyakára csavarta a sálat, fejébe csapta a sapkát, kinyitotta az esernyőt és kirohant.
Rohanás közben érezte, hogy valami furcsa van a lábával. Lassított, hogy jobban megfigyelje, mi az a furcsa. Hát az volt a furcsa, hogy mikor a jobb lábával lépett, úgy érezte, hogy a ballal lép.
– Ejnye! – motyogta. – Lehet, hogy még nem ébredtem fel? Vagy nem tudom, hogy melyik a jobb lábam meg a bal lábam?
Épp ezért vezényelni kezdett magának hangosan, mint a katonák:
– Bal! Jobb!
Bal! Jobb!
És amikor a balt mondta, a jobb lába lódult előre. Mikor a jobbot mondta, akkor meg a bal.
Megállt, megvakarta a fejét, majd lenézett a lábára. Először a jobbra, másodszor a balra. Hát ahogy lenézett, különös dolgot látott. Össze volt cserélve a lába!
– Hűha! – motyogta rémülten. – Összekeveredett a lábam! A bal helyén van a jobb, a jobb helyén meg a bal.
De nem elég, hogy össze volt keveredve a lába, hanem az egyik cipő hirtelen meglódult, és nagyot rúgott a másik cipőbe!
– Jaj, a bokám! – nyögte Gombóc Artúr, mivel a lába benne volt a megrúgott cipőben.
Erre a másik cipő hátrált egy kicsit, és nekifutásból sarkon akarta rúgni az egyik cipőt.
– Jaj! – nyögte megint Gombóc Artúr, mivel a lába kiszaladt alóla, ő meg a földre tottyant.
Ahogy ott ült meg nyögött, látja ám, hogy a két cipő a levegőben is rugdossa egymást! Egyúttal persze Gombóc Artúr bokáját is. 51
– Na, ebből elég! – dühödött meg Gombóc Artúr. – Átkozott civakodó cipők! Le velük!
Azzal lerúgta a cipőt, s mérgesen bedobta egy kukába.
– Most rugdossátok egymást! Vacak méregzsákok!
Majd lenézett fázós lábára, s elcsodálkozott.
– Jé! Most a helyén van mind a kettő!
S már rohant is mezítláb csokoládét venni, csak úgy fröccsent a hólé meg a sár.
A kukában egy kis ideig csönd volt, megszeppent csönd.
Majd megszólalt az egyik cipő:
– Jaj, jaj, mi lesz velünk?
Megszólalt a másik is:
– Itt pusztulunk el a szemeteskukában!
Éppen arra ugrált Órarugógerincű Felpattanó, s meghallotta a siránkozást meg sóhajtozást. Kinyitotta a kuka fedelét.
– Nini, egy pár cipő! – mondta. – Ti sóhajtoztatok? És miért?
– Jaj, jaj! – mondta egyszerre a két cipő. – Kidobott minket Gombóc Artúr!
– És miért dobott ki? Talán nyomtátok a tyúkszemét? 52
– Veszekedtünk! Meg civakodtunk! Azért dobott ki.
– És min veszekedtetek? És min civakodtatok?
A bal cipő szepegve felelt:
– Ő azt mondta, hogy ő a jobb! Pedig én is vagyok olyan jó!
Órarugógerincű Felpattanó akkorát nevetett, hogy a cserepek lepotyogtak a háztetőről.
– Hihihi! Hahaha! Ilyen buta cipőket még nem láttam! Ti vagytok a legostobább cipők a világon! Persze hogy az egyiket balnak hívják, a másikat meg jobbnak! De ez nem azt jelenti, hogy jobb vagy rosszabb. Hanem azt jelenti, hogy melyik oldalon viselnek! Hahaha! Mert különben olyan egyformák vagytok, mint az ikrek! És ha megígéritek, hogy nem fogtok veszekedni, kiszedlek innen benneteket.
– Ígérjük, ígérjük! – mondták a cipőikrek.
Órarugógerincű Felpattanó kiszedte őket a kukából, kicsit letörölte róluk a port, a szemetet, s így szólt hozzájuk:
– Ha nem akarjátok, hogy az egész világ, sőt az egész kerület rajtatok nevessen, ne civakodjatok! Különben arra ment a gazdátok!
A cipőikrek megfogadták, hogy soha többé nem civakodnak. Majd futásnak eredtek, s nemsokára utol is érték a mezítláb csattogó Gombóc Artúrt. Elébe álltak szépen, mégpedig a jobb a jobb láb elé, a bal meg a bal láb elé.
– Nini! – örvendezett Gombóc Artúr. – Ezek az én cipőim! Hát utánam jöttetek? És nem fogtok többé rugdosni? Meg civakodni. ? – Soha! Csak bocsáss meg! – mondták a cipőikrek.
Gombóc Artúr belelépett a cipőbe.
– Érdekes! Milyen kényelmes és milyen jó benne a járás! És milyen gyönyörű cipő! A bal is! Meg a jobb is! Egyformán gyönyörű mind a kettő. Régen volt ilyen pompás cipőm!
Ügyelt is rájuk Gombóc Artúr, esténként kipucolta őket. A cipőikrek pedig vidáman játszadoztak, bújócskáztak a szobában és soha többé nem civakodtak! 53
Pom Pom befejezte a mesét, és óvatosan megkérdezte:
– Nyomja még a cipő a lábad?
Picur vidáman perdült egyet.
– Már nem nyomja! Egyformán kényelmes mind a kettő. Régen volt ilyen pompás cipőm!
Majd a toronyórára nézett.
– Hű! Elcsászkáltuk meg elbicegtük az időt! Elkésem az iskolából! Futás!
És futottak és szökdeltek és trappoltak és ügettek a gyönyörű új cipőben, amely olyan puha és kényelmes, mint a vaj, illetve mint a bársony!
Mikor az iskolához értek, Pom Pom felugrott egy ágra és Picur után szólt:
– Megvárhatlak?
Picur visszamosolygott a kapuból.
– Megvárhatsz! És üdvözlöm a Cipőikreket!
Pom Pom bazsalyogva nézett a becsukódó kapura.
– Átadom! Ha találkozom velük, feltétlenül átadom!
